Klió 2001/3.

10. évfolyam

A kötethez bevezetőt író neves katalán történész, Josep Fontana szerint e könyv szerzője, Manuel Moreno Fraginals valószínűleg a XX. század legkiemelkedőbb kubai történésze. Az 1920-ban született Fraginals Batista uralma és a forradalmi háborúk idején (1954–1959) Venezuelában élt. Fidel Castróék győzelme után hazatért; egyetemen tanított, és a külkereskedelmi minisztérium tanácsadója, majd tájékoztatási főosztályának vezetője volt az 1980-as évekig. Közgazdász, aki gazdaság- és társadalomtörténeti munkáival hívta fel magára a figyelmet. Monumentális műve a kubai cukorgazdaságról (E1 ingenio, 1964–1978) pedig a világhírt is meghozta számára. Fraginals marxista történész, hangsúlyozza Fontana, aki azonban a kubai történelem újragondolásának sürgetése közben elkerülte a “kutatók hagyományos félmarxista zsoltárait”, mondja. Fraginals e kötete különböző, folyóiratokban közölt tanulmányait foglalja össze. Első kiadására Spanyolországban 1983-ban került sor Fontana említett előszavával.

A címadó tanulmányt, A történelem, mint fegyver (La historia como arma) címűt Che Guevarának ajánlotta, aki az El ingenio még életében megjelent első kötetét elolvasva, lelkes hívévé vált a történész Fraginalsnak. A dedikáció szövege homályosságával érdekes: “Ernesto Guevara Serna parancsnoknak, bárhol is legyen, sok ok miatt köszönettel...”

Ám ez segít a tanulmány megírásának időpontját meghatározni; valószínűleg Guevara kongói gerillakísérletének periódusában, 1964-65-ben íródott a cikk.

Új forrásokat kell feltárni és feldolgozni, sürgeti Fraginals, új történész-generációt kell felnevelni, írja, a gazdaság- és társadalomtörténetben új – statisztikai – módszereket kell alkalmazni a “terepmunka” jegyében, a kollektív nagy vállalkozások lehetőségét is átgondolva. A kubai forradalom mellett kötelezi el magát Fraginals: “Aki nem érez végtelen örömet, hogy itt lehet, e változó és forrongó, veszélyes és szép, fájdalmas és véres világban, mely olyan, mint egy szülés, de amely új életet hoz létre, az képtelen arra, hogy történelmet írjon”, vallja. Az “én írok rólad, te írsz rólam” belterjes és unalmas történetírása helyett az új történelmet kell írni – mondja.

Fraginals személyes kutatómunkájában komolyan vette saját “új történelem”-programját, s e kötet tanulmányai ebből adnak tematikus ízelítőt. Kutatói figyelmének központjában mindig a Karib-térség, “Latin-Amerika Afrikájá”-nak problémái, a fekete rabszolgák társadalma, munkája és kultúrája állt. Második tanulmánya az afrikai fekete rabszolgák Kuba társadalmában elfoglalt helyét, arányát és a “dekulturáció” folyamatát elemzi.

Kuba fő terméke mindig a cukor volt, ahol a rabszolgák 65 százaléka dolgozott. E fekete Kubát magát is igen sok, eltérő nyelvet beszélő afrikai etnikum alkotta. Az életkor és kultúra, szex–termelés–kultúra, táplálkozási, öltözési és lakáskultúra szempontjait elemzi, s arra a következtetésre jut, hogy a döntően barakkokba zsúfolt férfitársadalom elvesztette afrikai kulturális kötődését; börtöntársadalom volt ez, mely a homoszexualitást, a hagyományos családi kötelékek hiányát, egy uniformizált primitív börtön-szokásrendszert és etikát hagyományozott a XX. századi Kubára, s enélkül a mai társadalmat sem érthetjük meg.

A következő tanulmány az abolíció kérdését vizsgálja, új felfogásban. A kubai rabszolgaság különlegességét az adja, hogy akkor, a XIX. század közepétől érkeztek több százezres fekete tömegek Kubába, amikor Európa már tiltotta és akadályozta e kereskedelmet. Ezért illegálisan érkeztek e tízezrek, áruk azonban ezért többszörösére emelkedett, ami tartós rentabilitási deficitet okozott. E fekete társadalom sem egységes ekkor már: nagy volt a szabad négerek és mulattok aránya; a bérelt rabszolga, a bérért dolgozó és a felszabadított rabszolga egyaránt nagy létszámú volt. A rabszolgaság intézménye ezért a XIX. század közepétől a dezintegráció szakaszába lépett, s az abolíció 1880-ban e helyzetet csak szentesítette.

A kötet legterjedelmesebb tanulmánya a karibi cukorültetvényeket vizsgálja a XIX. század második felében, Kubát Puerto Rico és Dominika esetével hasonlítva össze. A folyamat lényege az, hogy e térség ekkor vált a világ cukortermelésének vezető zónájává, a monokultúra és monoexport jelenségét is megalkotva. Ezzel együtt a hagyományos cukorgazdaság is átalakult: miközben a cukornádtermelés és -vágás hagyományos technológiája megmaradt a kubai fehér ültetvényes-latifundistákkal együtt, a feldolgozás modernizálódott. Az állati erőt alkalmazó ingeniót a gépi technika váltotta fel, s az új cukorgyár már a central, melynek neve is arra utal, hogy hatalmas kapacitása miatt sok kis ingeniót helyettesített. Itt a világszínvonalú technika-technológia és a bérmunka vált általánossá, s ezzel együtt a sokféle (pontosan 21 féle) cukorminőséget egyetlen fehér, finomított cukor váltotta fel. A cukorminőség standardizálódott, és a cukor megjelent a világ agrárbörzéin is, Kuba tőkés világgazdaságba való integrálódását is jelezve. Az európai répacukor versenye miatt azonban e periódus egyben az USA piacához való kötődést és ettől való függést is magával hozta: a karibi cukorra Európának immár nem volt szüksége. Volt ennek a karibi ipari forradalomnak más következménye is: a kubai munkásmozgalom is itt született meg.

A fekete rabszolga drágasága miatt a kubai cukorültetvényesek – mert a cukornádtermesztés és a zafra időszakosan nagytömegű munkaerőt igényelt – új munkaerőforrás után néztek. Komoly gazdaságossági számítások alapján kínai kulik – szerződéses munkások – (általában 8 évre) érkeztek Kubába: 1847–1874 között 125 ezer 20–35 év közötti kínai férfi érkezett. Ennek a történetnek néhány vonatkozását tárgyalja a következő tanulmány, mely a rabszolgaárak ötszörös emelkedésével kapcsolja össze a kulik iránti kubai érdeklődést. A kuli-szerződések csalárd elemeit elemezve Fraginals az eladósodás mechanizmusait tárja fel, s azt, hogy a kínai kulik helyzete rosszabb, mint a rabszolgáké, beleértve elhelyezésüket, ellátásukat is. Fraginals korábbi formulája – “börtöntársadalom” – a kínaiakra is alkalmazható. Az elkeseredett lázadások, az öngyilkosság egészen elképesztően magas aránya a kínaiak között – ugyancsak ezt igazolja, de az is, hogy a kínaiak részvétele, ahogy a négereké is, igen jelentős volt a kubai 10 éves függetlenségi háborúban – ami a fehérek kedvét el is vette a spanyoloktól való elszakadástól. A tanulmány rövid áttekintést ad a kínaiak XX. századi jelenlétéről is, jelezvén egy erős “sárga-ellenességet” is, inkább persze kutatási irányokat jelölve ki e kérdésben.

Rövid tanulmány tárgyalja a kubai (cukor)ipari forradalom különleges magánpénzét, a token megjelenését. Ez a magán fém váltópénz nem volt ismeretlen az ipari forradalom idején Angliában sem, s a kubai cukorszektorban is megjelent, elsősorban a pénzhiánnyal és a munkások fizetésének igényeivel kapcsolatosan. Fraginals bemutatja a token kapcsolatát a gyári boltokkal, az eladósodás mechanizmusát is leírva.

Numizmatikusok és múzeumok anyagát felkutatva írja le a réz, vas és nikkel, majd alumínium és bakelit pénzek formáit, melyek a cukorültetvény önellátó rendszerében biztosították a forgalom és ellátás funkcióit. Legtöbbször magát a fémpénzt is az ültetvényeken nyomták, s ezt használták az ültetvény boltjai, műhelyei (cipészei, fodrászai, kocsmárosai), orvosai, patikusai, cukrászai, kovácsai, pékjei stb. Az ültetvény – épp a token révén tárulnak fel kontúrjai – a társadalmi lét önálló és önellátó mikrokozmosza volt, miközben fő terméke, a cukor szorosan kapcsolódott a világpiachoz. Csak 1930-ban tiltották be Kubában a token használatát.

A könyv utolsó előtti tanulmánya visszatér a karibi kulturális identitás kérdéséhez, a mai jelenségekre keresve választ. Az afrikai néger csoportok dekulturációja az “ültetvény mint börtön” sajátosságai között zajlott különös illegális ellenállás-kultúrát hozott létre, amely “az ültetvény mint társadalom” periódusban is maradandó nyomokat hagyott. A fehér társadalmi csoportokban előítéleteket, diszkriminációt, társadalmi megvetést jelentett a feketékkel szemben, akik nem a hagyományos (katolikus, európai, fehér) koordináták között szervezték életüket, de akik egy új karibi identitás építői is lettek, mint ezt a negritude megjelenése is mutatta.

A kötet zárótanulmánya is e problémakörhöz kapcsolódik. “Angolai Manuel” a fejezet címe. Fraginals kutatásaiban ugyanis a legkorábbi kubai bejegyzés Afrikából hozott rabszolgákat illetően 1585-ből való, ahol egy anyakönyvben ez év október 7-én kereszteltek erre a névre egy rabszolgát fehér urai.

Fraginals konklúziója az, ami egyébként az egész kötetnek és Fraginals egész életművének is: a korábbi, forradalom előtti felfogás kultúrán az európait értette, az afrikai ekkor csupán “nem-kultúra” volt. A nagy elődhöz, Fernando Ortizhoz kapcsolódva Fraginals fehérek, feketék és “színesek” szintéziseként, közös történelmeként látja Kuba történelmét, mely sokféle kulturális elemből született.